Olyan tíz kilóméterre lehettünk a céltól, mikor elállt az eső, de mire már megszáradtunk volna, újra kezdte. Ha lehetett volna, akkor visszakértük volna az apró szemű baszk esőt, mert most zuhogott. Széllel. Vízszintesen esett. A kis összecsukható esernyőt rendesen megtépázta. Itt viszonylag nagy tisztáson gyalogoltunk és már emberrel sem találkoztunk jó ideje. Olyan fél órával előttünk járt egy (hasonlóan bolond) pár. Néha felbukkantak a látótérben. Ja, és találkoztunk horgászokkal is a zuhogó esőbe, tehát összesen hat nem normális ember volt ezen a vidéken. Én indítványoztam az uramnak kétszer is az úton, hogy kössük el a nagy semmi közepén parkoló autókat, mert az lehet az Égiek ajándéka nekünk a viharért cserébe, de aztán mégis hagytuk. Nagyon sok hegyen átvergődtünk, mire megláttunk egy világítótornyot.... Nagy boldogság volt! De sajnos, nagyon messze volt még a torony, ami olyan közelinek tünt. Közben ismét elállt és újra is kezdte az égi áldás. Hegyek jöttek és mentek. Egyszercsak odaértünk Hondaribia szélére, ott leszólítottunk egy párt, hogy megkérdezzük, honnan indul a busz Donostiaba! Nagyon kedvesek voltak és elvittek minket egy pályaudvarra Irunba, ahonnan indult vonat és busz is. Olyan fél órát vártunk csurom vizesen a vonatra. A férjemnek húzta a nadrágját az esővíz lefelé, a cípőnk tiszta sár volt, úgy néztünk ki, mint akinek se anyja se apja. Ami mulatságos volt (ha mulatozni lett volna kedvünk), hogy fél óra alatt itt volt a vonat.  Meg kell, hogy mondjam, jól éreztem magam a civilizációba érve, bár jó időben máskor is megtenném ezt az utat. Persze csak akkor, amikor már nem fáj egyetlen izmom sem....